Anyám szekrénye. KÁVÉ. DARA. TARHONYA
Anyám szekrénye. KÁVÉ, DARA, TARHONYA
Anyám szekrénye már jóval születésem előtt a család konyhájában állt. Gimnazista koromban, az ötvenes évek közepén a konyha volt a dolgozószobám, ott lehettem magamban. A tágas konyhaasztalon sok könyv, füzet, rajzlap elfért, itt írtam leckét, rajzoltam, olvastam, tanultam. Ha felnéztem, a szekrényt láttam, finom formáját, arányait, a csíkozott üveget, a kékes derengésű üvegkosarat (anyám egyik nászajándéka volt), és a szekrény tetején sorakozó porcelán fűszertartó sort. Ebből mára csak a KÁVÉ, DARA, TARHONYA maradt meg.
Tanulás közben pihenésül egy játékot találtam ki. Feltűnt, hogy a szekrény középső fachja és az üvegkosár olyan, mint egy futballkapu, benne a kapussal; a porcelán tartályok sorában pedig a kapujuk előtt felsorakozó védőket képzeltem el. Fogtam egy pingponglabdát, a falhoz dobtam, ahonnan az visszapattant, magasan a kapu elé – mint egy szögletrúgás, vagy beadás a szélről, amelyre középen a csatár vár. Az ívelődő labdát a homlokom közepével igyekeztem a kapuba juttatni. Akár a pályán, itt is több lehetőség volt. Mehetett mellé vagy fölé, ilyenkor tompán csörömpölt a csíkozott üveg. Eltalálhattam a kapu fakeretét, éles csattanás: kapufa. És védhetett az üveg-kapus: vagy csilingelve kiütötte a labdát, vagy az ölében landolt a labda, ide-oda pattogva – ezek voltak a legszebb hangok. Végül létezett a tiszta, védhetetlen fejes. Ekkor a labda nagy durranással vágódott a szekrény hátsó furnér falára.
Ebben az időben már igazolt, „profi” ifjúsági játékos voltam, egyik célom volt, hogy válogatott focista legyek. Különösen jól fejeltem, talán a gyakorlás miatt is. Egy súlyosabb betegség miatt labdarúgó karrierem ekkoriban befejeződött, ezek után már csak a szobrászat maradt. A fejelőjátékot hatvan éven át nem játszottam, emlékem is alig maradt róla.
Csak amikor tavaly elhatároztam, hogy kiállítom Anyám szekrényét, tért vissza hirtelen és teljes erővel a régi hangemlék. Hirtelen emlékeztem minden egykori hangra. Kiderült, hogy a hátsó rekeszekben minden el van raktározva. 2015 augusztusában Hegymagason fogtam egy pingponglabdát, és 76 évesen, megtépázva, szemüveggel újra megpróbáltam. Néhány perc alatt rengeteg „gólt” fejeltem (noha alig láttam a labdát). És a kapus is jól teljesített, akárcsak hatvan évvel korábban. Négy napon át gyakoroltam, és végül elkészítettem ezt a hangfelvételt, amely számomra olyan modern, „ütős” zene ma is, mint az ötvenes években volt.
“My Mother’s Wardrobe.” COFFEE, GRIST, EGG BARLEY
My mother’s wardrobe had been a part of the family kitchen long before I was born. During the 50s, as a student I used the kitchen for my studies: I could be alone, the kitchen table providing enough space for all my books, notebooks, and drawing papers, allowing me to draw, read, learn. Whenever I looked up, I saw the wardrobe: its delicate shape and dimensions, the striped window, the bluish glass basket my mother received as a wedding gift, and the porcelain spice bottles on the top of it. Only a few survived: COFFEE, GRIST and EGG BARLEY.
When studying there, I came up with a game. I realized that the middle section with the glass basket in it looks like a goal and its keeper, while the porcelain glasses reminded me of the defenders lining up in front of their goal. I threw a table tennis ball at the wall, letting it return way over the goal—like a corner kick, or a long cross from the side, aimed towards the striker. I tried to score with my forehead. As in the pitch, there were numerous possible outcomes: would I miss the goal, the glass clinked. Would I hit the post, the goal’s wooden frame banged with a sharp thump. Sometimes the glass goalkeeper caught the ball either with his hand or his lap, jingling, as the ball bounced away—these were such beautiful sounds! And there was the perfect heading, impossible to catch, followed by a noisy bump as the ball knocked into the plywood back of the wardrobe.
By this time I already was a “professional” junior player, determined to become one of the National Eleven. I was particularly good at heading, maybe because of the practicing. A serious illness however ended my career as a football player: I was left with sculpting. I hadn’t played the heading game for sixty years—I nearly forgot about it completely.
When I decided to exhibit “My Mother’s Wardrobe,” suddenly (and loudly) all the sound impressions came back to me. I remembered every noise at once. As it turned out everything was still there, in the inner compartments of the wardrobe. This was in my Hegymagas house—76 years old, I grabbed a table tennis ball and gave it a try. Although I could hardly make the ball out, in a few minutes I already scored tons of times! The goalkeeper was just as successful as it used to be sixty years ago, too. I had been practicing for four days, before I finished this sound recording: to me, it still is a musical piece as modern and “banging,” as it seemed in the 50s.
Exhibited in: